Doctor Pepper vagyok. 27 éves és javíthatatlan elismerésfüggő. Van akinek az adrenalin, van akinek a csí energia, van akinek meg egyszerűen az elismerés kell. Én az utóbbi kasztba tartozom, egyszerűen lételemem az elismerés. Hogy most az csak egy szó, vagy jambikus pentameterben megénekelt szóáradat, az teljesen mindegy, csak legyen. Ez az általános tétel. Ámde a főztöm tekintetében már ennyire sem vagyok megengedő, e téren nem elég egy szó. A finom, az még nem elismerés, azt kérem szépen taglalni kell. Elmondani, mennyire isteni, hogy hűmeghó, meg jajistenem mennyire klassz. Igen, ezt így kell. Ha finom, akkor nem vagyok elégedett:):) L sajnos el van kapatva, jódolgában már néha megfeledkezik arról, mi mennyire jó és hogy azt hogy is kellene érzékeny kis lelkem megnyugtatására dicsérni. Nagyjából így zajlik egy beszélgetés:
– Na milyen?
– Finom.
– Na de most tényleg, nem jó?
– De, jó, nagyon finom.
– Biztos? És mit kellene még javítani rajta?
– Semmit.
– De tuti? Hát jó.És akkor ott vannak a szülők. My god. A szülőknek sk ételt/sütit adni az egyik legnagyobb kihívás. Csinálhatok bármit, bárhogy, nincs meg az az ováció, amit krónikus elismerésvágyam égető sebeinek gyógyírjaként minimálisan várnék. Apukámnál, ha jól emlékszem az aszaltszilvás csokitorta, Anyukámnál meg a narancsos tiramisu váltott ki emocionális cunamit, de se előtte, se utána nem hallottam őket áradozni. Hasonló a helyzet a Férjem szüleivel: ők is megeszik, azt mondják finom, de slusszpassz, én meg trenírozhatom magam szihésen, hogy „biztos minden jó, csak nem áradoznak, na bumm”. És akkor jön – megint – egy sütemény, ami elemi erővel teríti le őket is, nem győzik dicsérni, repetáznak, én meg a fejemet a falba verem, hogy miért nem élesítettem a kamerát az ünnepi pillanat rögzítésére. Ez a sütemény, ez az. De tényleg. Életemben nem láttam így „rajongani” ételért a Férjem Apukáját és csak méztől csöppenő kozmikus szeretettel tudok gondolni a Good Food-ra, hogy megadta nekem ezt a receptet és a pillanatot:)
– Finom.
– Na de most tényleg, nem jó?
– De, jó, nagyon finom.
– Biztos? És mit kellene még javítani rajta?
– Semmit.
– De tuti? Hát jó.És akkor ott vannak a szülők. My god. A szülőknek sk ételt/sütit adni az egyik legnagyobb kihívás. Csinálhatok bármit, bárhogy, nincs meg az az ováció, amit krónikus elismerésvágyam égető sebeinek gyógyírjaként minimálisan várnék. Apukámnál, ha jól emlékszem az aszaltszilvás csokitorta, Anyukámnál meg a narancsos tiramisu váltott ki emocionális cunamit, de se előtte, se utána nem hallottam őket áradozni. Hasonló a helyzet a Férjem szüleivel: ők is megeszik, azt mondják finom, de slusszpassz, én meg trenírozhatom magam szihésen, hogy „biztos minden jó, csak nem áradoznak, na bumm”. És akkor jön – megint – egy sütemény, ami elemi erővel teríti le őket is, nem győzik dicsérni, repetáznak, én meg a fejemet a falba verem, hogy miért nem élesítettem a kamerát az ünnepi pillanat rögzítésére. Ez a sütemény, ez az. De tényleg. Életemben nem láttam így „rajongani” ételért a Férjem Apukáját és csak méztől csöppenő kozmikus szeretettel tudok gondolni a Good Food-ra, hogy megadta nekem ezt a receptet és a pillanatot:)
Hozzávalók:Linzertészta – mindigTintaleves útmutatásai alapján elkészítve
11,25 dkg vaj szobahőmérsékleten
25 gr cukor
1 tojás
175 gr lisztKrém:
2 citrom leve és reszelt héja
4 ek. zsíros tejszín
100 gr darált mandula
150 gr cukor
5 tojás
100 g olvasztott vaj
6 ek Limoncello (citromlikőr)
6 szilva, héja eltávolítva, kimagozva, gerezdekre vágva0. Elkészítjük a linzertésztát: mindent összegyúrunk, fóliába csomagoljuk és pár órára hűtőbe tesszük (ezt akár előző nap is megtehetjük).
1. A tésztát kinyújtjuk és kibélelünk vele egy 25 cm átmérőjű, minimum 3-4 cm mély sütőformát. Félórára hűtőbe tesszük, közben előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
2. Kivesszük a hűtőből, a tésztára teszünk egy nagy darab sütőpapírt, rá egy nagy halom szárazbabot és vakon sütjük 15 percig. (A sütőpapír+bab helyett az is megoldás, ha rengetegszer megszúrkáljuk villával a tésztát)
3. Közben elkészítjük a krémet: a szilva kivételével mindent összekeverünk. Ha letelt a 15 perc, eltávolítjuk a sütőpapírt és a babot, a tésztára rádobáljuk a gerezdekre vágott szilvákat és ráöntjük a krémet. 20-25 percig sütjük, míg a krém megszilárdul.Megjegyzés:
1. A tésztát én nem szoktam nyújtogatni, hanem kézzel beledögönyözöm a formába, elegyengetem és kész. (-10 perc mosogatás)
2. A mandula helyett volt már olyan, hogy egyszerűen csak lisztet használtam, úgy is teljesen jó lett.
3. Az eredeti recept 8 ek limoncellot és 200 gr cukrot ír, de én csökkentettem, a cukrot csak azért, mert túl sok volt, a limoncellot azért, mert túl hígnak találtam a masszát.
4. Alaptétel: A köralakú sütőforma területe: sugár szorozva sugár szorozva 3,14. Ámde a formákra az átmérőt szokták írni, tehát ha egy tortaforma 24 cm átmérőjű, akkor a terület az 12x12x3,14. Ok? Nem elszámolni, mert az szívás!! És akkor a térfogatról még nem is beszéltem!!
1. A tésztát kinyújtjuk és kibélelünk vele egy 25 cm átmérőjű, minimum 3-4 cm mély sütőformát. Félórára hűtőbe tesszük, közben előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
2. Kivesszük a hűtőből, a tésztára teszünk egy nagy darab sütőpapírt, rá egy nagy halom szárazbabot és vakon sütjük 15 percig. (A sütőpapír+bab helyett az is megoldás, ha rengetegszer megszúrkáljuk villával a tésztát)
3. Közben elkészítjük a krémet: a szilva kivételével mindent összekeverünk. Ha letelt a 15 perc, eltávolítjuk a sütőpapírt és a babot, a tésztára rádobáljuk a gerezdekre vágott szilvákat és ráöntjük a krémet. 20-25 percig sütjük, míg a krém megszilárdul.Megjegyzés:
1. A tésztát én nem szoktam nyújtogatni, hanem kézzel beledögönyözöm a formába, elegyengetem és kész. (-10 perc mosogatás)
2. A mandula helyett volt már olyan, hogy egyszerűen csak lisztet használtam, úgy is teljesen jó lett.
3. Az eredeti recept 8 ek limoncellot és 200 gr cukrot ír, de én csökkentettem, a cukrot csak azért, mert túl sok volt, a limoncellot azért, mert túl hígnak találtam a masszát.
4. Alaptétel: A köralakú sütőforma területe: sugár szorozva sugár szorozva 3,14. Ámde a formákra az átmérőt szokták írni, tehát ha egy tortaforma 24 cm átmérőjű, akkor a terület az 12x12x3,14. Ok? Nem elszámolni, mert az szívás!! És akkor a térfogatról még nem is beszéltem!!
5. A képen látható adag komoly matematikai számítások eredményeként egy 13 cm átmérőjű formában készült. Akkora tányérom nincs, hogy egy 25 centis torta ilyen kicsinek tűnjön rajta:)
látom már, tényleg rokonlelkek vagyunk! én sem bírom, hogy csak lapátolják befele a vacsorát, aztán semmi!
ismerős ez a „finom”-probléma – azért egy rövid „finom”-nak is tudok örülni, de egy kisebb elemzés jobban esik ill. megnyugtat 😉 Bár a legnagyobb kritikusom szerintem még mindig én vagyok 😉
jajistenem ez mennyire klassz lehet!!doki, az a gyanúm, hogy mi mindannyian, gasztrobloggerek ugyanilyen respekt-dependensek;)) vagyunk
csak a sorba tudok beallni. Szegeny TS sokszor meg a falatot sem tudja lenyelni es Ajna is annyira lapatolja, mert ANNYIRA IZLIK, de mivel nem mondja ki a buvos szot engem majd megesz a ketely. Azt hiszem eletem vegeig fognak ezzel cukkolni…
:):) Üdvözlet mindenkinek a táborban! respekt-dependensek egyesüljetek!:)
És az milyen elferdült személyiségre vall, ha egyáltalán nem kell az elismerés? Persze azért jólesik…
Én is elismerésfüggő vagyok 😀 Az egyik barátnőm férje szakács (nagyon nívós helyeken dolgozott már) és ha ő is el van ájulva, na az a tuti!Ez a torta pedig isteni lehet!!!
Eszter – az egy nagyon nagyon jó személyiség:):)Millie – hát azt elhiszem, hogy az az igazán nagy elismerés.
Szerintem ez a bejegyzés nem más, mint a „gasztroblogger-lélek” gyönyörű leírása!Élvezettel olvastam, és én is magamra ismertem… 😉
Azért vigyázni kell azzal az elismeréssel…Ha jól emlékszem, akkor a Shirley Valentine c. angol filmben láttam: az elismerésre hiába szomjazó háziasszony türelmét vesztve a kutya eledelét szolgálja fel – jó, jó csapja az asztalra. A férj kidagadt orrcimpákkal habzsolja magába az ínyencfalatokat.A régi vicc szerint pedig az újranősült férj folyton az előző feleségének a főztjéről áradozik. Hiába igyekszik az új asszonyka, semmivel sem tudja kivívni az elismerést. Egyszer odaég az ebéd. Máskor kidobta volna, de ha úgysem értékelik… A férj beleszimatol a levegőbe, és csillogó szemekkel esik neki az ételnek. – Végre megtanultál főzni! Ezt az ízt hiányoltam annyira!!!
Gabah:) Gasztroblogger lélek:) Jaja, erős a gasztrobloggeridentitásom, kétségtelen.Hobbiszakács-:):):):)
a „finom” az azt jelenti semmi érdekes, jó- azzal egy nő sem elégszik meg,hát hol élünk?:o)és még csak gasztroblogger sem vagyok,én csak úgy… főzök. meg varrok. :o)(zazálea)