Live blog 04

Utolsó nap, szinte már csak a hazautazásra szánva, aztán meg mi kerekedett ki belőle…huh, fantasztikus volt. A programban szerepelt ez a délelőtti szánkózós valami kezdettől fogva, de mióta tudtuk, hogy az út visszafele is 10 órás lesz, egy picit azért eljátszadoztunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha inkább skippelnénk a programot és indulnánk reggel haza. Mekkora hiba lett volna, te jó ég. Ez lett az egész programsorozat legjobbja. Szóval. Pakolás, reggeli jó korán, kicsekkolás, gyülekező. A túravezetőnk már vár, Martin, aki hát hogy is mondjam, a „szemnek kedves”, mosolygós, fiatal, jóvágású National Park ranger, amiről nem tudok nem Maci Lacira gondolni, na nem azért, mert úgy nézett ki, hanem legutóbbi találkozásom a National Park ranger szóval az kb. a Maci Lacira tehető…:)

Elindultunk hát a kisbusszal, csupa hó minden, elvégre már vagy két napja esik a hó, és hát gyönyörű minden, mint a mesében. Pedig ez még semmi nem volt, ahhoz képest, ami várt ránk. Mentünk-mentünk és kezdett gyanús lenni, hogy a völgy vége felé tartunk és valóban, ez egy „zsákutcás” völgy, magyarul van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább menni. Egy idő után aztán csak megálltunk és átszálltunk egy másik járgányra: egy dzsip által húzott szánra. Jól betakaróztunk és robogtunk is tovább egy olyan erdei úton, ahova autókat egyébként már nem engednek be. Csupa hó minden, már ez elég lett volna, de itt persze még nem volt vége. Kiszálltunk és felcsatoltuk a talpakat. Hótalpak, amit – hálistennek nem a bazinagy síbakancsra, hanem sima – túrabakancsra kell rácsatolni, a sarkad mozog benne, a talpán pedig van egy kis karomszerű valami, így nem tudsz vele elcsúszni. Kaptunk a kezünkbe botot is és indulhatott a túra. Két lehetőség volt: 1, ment tovább az egyenes út, ahol az autó is közlekedett, és 2, volt a mély hó és az erdő hegynek fel, ahol senki nem közlekedett. Hármat találhattok, merre indultunk:) Nyilván nem a sima úton:) Szép libasorban egymás után. Kb. 5 perccel az indulás után persze a kedélyes beszélgetés is abbamaradt, Martin nem cicózott, vitt minket a hegyre fel kb. 20 lépés után, ott meg már nagyon nem volt senki olyan nagy dumás..:)

Így mentünk-mendegéltünk a világ végén az erdőben és hát olyan helyekre vitt minket ez a túra, hogy tényleg elállt a szavunk is. Komolyan, mint a mesében. Csodaszép volt az egész táj ezzel a friss és nagy hóval befedve, ilyet szinte csak rajzfilmekben látni, annyira hihetetlenül gyönyörű volt. Aztán kb. 40-50 perc hegymenet után ráálltunk a normál túraútvonalra, ami egy kellemes kis lankás út volt – jöhettünk volna ezen is egyébként, de akkor nem lett volna akkora az élmény – és innentől már tényleg jutalomjáték volt az egész. El is jutottunk hamar a Sonnblickbasis turistaházhoz, ami a völgy legeslegvégén van és megejtettük a búcsúebédet. Mindenki teljesen odavolt, a társaság már tök jól összeszokott, szóval szuper hangulat volt, jött a búcsúfeles és indulhattunk is „haza”. De azt is hogy! Egy kis szakaszon még elvittek minket autóval, de aztán leszálltunk a kocsiról és szánkóra ültünk. Rendes gyerekszánkóra, amivel aztán kb. 4 km-en keresztül szánkóztunk a kiépített autóúton (ahol nem járnak autók, csak nagyon-nagyon ritkán, mivel le van zárva a normál forgalomtól). Hát ha valami, ez így volt a tökéletes program, komolyan mondom nem tudtam volna jobb zárást.

Ha van lehetőségetek, egyszer menjetek el egy ilyen hótalpas túrára. Snow shoe hiking a neve angolul, itt, a raurisi turistairodában lehet időpontot foglalni – a túra előtt minimum 1 nappal.

Hótalpas túrához minden szükséges infó itt található.

Ez pedig a Hohe Tauern Nemzeti Park honlapja, ha egyéb dolgokra is nyitottak vagytok:)

(A képek egy részéért köszönet Zolinak, útitársamnak.)

Az útra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.