Folytatódott a szuper minisíelés, méghozzá Raurisban, a legszebb osztrák kisvárosban, ahol valaha jártam. Gyors reggeli után már robogtunk is a síterephez (Hochalmbahnen), ahol a tulaj fogadott minket és mellénk szegődött az aznapi vezetőnk, egy 60-as síoktató, aki olyan kis hajkoronát viselt, amit bármelyik 80-as évekbeli focista megirigyelt volna. Minden fain volt, felmentünk a hegyre és megkezdtük a pályarendszer „besíelését”. Köd az volt megint bőven, talán még nagyobb is, mint előző nap, de azért elindultunk. Hamar kiderült, hogy elkövettem a legnagyobb hibát, amit rossz időben elkövethet egy síelő: a szállodában felejtettem a síszemüvegemet. Az az egy dolog, amit bérelni nem lehet, így puci szemmel próbáltam síelni, ami nem volt valami nagy ötlet. Pedig a pályák nagyon kellemesek voltak itt, az ilyen magamfajta kocasíelőknek legalábbis igen. Sokszor hangsúlyozták is, hogy ez egy családi övezet, széles, lankás kék pályákkal és tanulópályákkal (15 km kék, 12 km piros, 5 km fekete pálya), ahol a kisgyerekek is megtanulhatnak síelni. Ez tényleg mind igaz, és feltehetően az is, hogy csodálatos a panoráma a hegy tetejéről – ebből azonban semmit nem láttunk, én a harmadik körben már annak is örültem, hogy a szememet ki tudom még nyitni. Mert persze közben a hó is esett, a hóágyúk szórták a havat, szóval ment minden a kis szemeimbe… De legalább így soha többet nem indulok el síszemüveg nélkül. Hab a tortán, hogy Theó, a vezetőnk úgy gondolta, minden pályát meg kell mutatnia, így észre sem vettem és már egy fekete pályára irányított, ahonnan már nem volt visszaút, így életemben először lebotorkáltam egy fekete pályán is, hiszti és esés nélkül:) Így utólag már inkább csak sötétpiros volt az a pálya, de ha egyszer a besorolás feketét mond, akkor legyen fekete és legyen enyém a dicsőség..haha.
A szemem végül ebédnél megpihent: egy cuki kis hegyi hüttében (Waldalm) ebédeltünk, majd kicsi síelés után hazaindultunk. Ekkor aztán megint jöhetett egy kis wellnessezés, a szállodában ugyanis elég szuper kis medence és szauna is van, úgyhogy nyugodtan lehet ejtőzni síelés után/előtt/helyett. És itt még nem volt vége a napnak: elmentünk egy órára lovas szekérrel: volt egy kalapos bácsink, egy szép kis szekerünk, vastag pokrócaink és így jártuk be a várost és még 1-2 környékbeli kisebb települést. Jó hideg volt, kellett a nagy takaró, és a kis felesek sem ártottak, amit félúton kiosztott a vezető bácsink – ki van ez találva na:) A városkák egyébként nagyon szépek így esti fényben, sok helyen karácsonyihoz hasonló világítás van az utcákon, közben esik a hó és kopognak a patkók – igen, pont úgy, mint a mesében. Gyerekekkel nagyon klassz program lehet: csak nekik ne adjatok a felesekből, vigyetek inkább termoszban teát.
Vacsora előtt még találkoztunk a szálloda (Hotel Rauriserhof) tulajdonosaival, akik annyira kedvesek és barátságosak voltak, hogy még a szobaszámok felsorolását is boldogan hallgattad volna tőlük órákig… Komolyan: ha elképzelsz egy alpesi családot, akkor az ilyen. Szép, kockásinges kisgyerekek, cuki szülők „modern” népviseletben és úgy az ujjuk köré csavarnak, hogy legszívesebben már foglalnád is a következő utazást ide, hozzájuk, vagy ha az nem megy, hazavinnéd őket, hogy felvidítsanak, ha rossz kedved van. A vacsora is jó volt – elegáns étterem, kedves kiszolgálás, finom, kis huncutsággal megspékelt ételek.
Ez volt az utolsó esténk, így páran úgy döntöttünk, hogy megnézzük, milyen az éjszakai élet Raurisban. Annyit elárulhatok, hogy kisebb volt az izgalomfaktor a hazatéréssel kapcsolatban, mint New Yorkban, amikor azért eléggé kapkodtuk a lábunkat a kihalt aluljárókban éjfél körül…A mesevárosban továbbra is szakadt a hó, sehol egy lélek, még akár messzebb is elsétáltam volna egy szórakozó helyért, de végül egész közel találtunk egy „lokált”, így bevetettük magunkat a raurisi fiatalok közé. Belépő persze nem volt, ez csak egy kisebb kocsma volt, ahol – mivel az üdülők nagyrészt kisgyerekes családok, bulizáshoz még kicsi gyerekekkel – főleg az itt dolgozó külföldiek gyülekeztek szombat este egy kis kikapcsolódásra. Szól a zene, megy a sport a tv-ben és lehet iszogatni. Aztán persze az elfogyasztott itóka mennyiségétől függően egyesek táncoltak is, mások csak úgy tettek, mintha táncolnának, és voltak, akik nem is próbálkoztak. Ha a zene egy kicsivel jobb lett volna, még tovább is maradtunk volna, de így is kitartottunk majdnem kettőig, majd szép kis csendes havazásban hazasétáltunk. Akkor derült ki, hogy a szállodát bizony bezárják éjszaka, a recepciós meg mély álomba szenderülhetett egy hátsó szobában, ami nem is csoda, elvégre tényleg nem sok bulizni vágyó fiatal jár ide, ahol a társalgóban akárhányszor arra jártunk, mindig volt egy földön hancúrozó, vagy épp puzzle-öket kirakó kisgyerek. Ajtó zárva, kulcs nuku, kicsit körbejártuk a szállodát, hogy nincs-e valami más bejutási lehetőség, de nem volt, így az egyik otthonmaradó útitársunkat riasztottuk, hogy jöjjön le és nyissa ki nekünk az ajtót… És igen, ezek után még szóba állt velünk másnap is:)
Raurisertal honlapja sok-sok infóval.
A raurisi síterep térképe, árak és sok hasznos info.
A lovastúráról pedig itt vannak az infók.
És akkor nézegessétek a fotókat:
Az utazásra a SalzburgerLand Tourismus Gmbh hívott meg.