2011. február 5. szombat, Tihany, Magyarország: Egy nagy adag sütivel a kezemben, enyhén átfázva, a sötétség leple alatt néma csendben osonok az Apátság bejárata felé. 3 perc séta a kocsitól, nem baj, azért zabszem van, elvégre egy árva lélek sincs sehol, a karácsonyi fényeket már rég levették, úgyhogy kicsit scary a terep. Üres kezem a zsebben, moncsolgatom a telefonom, ha neadjisten megtámadnának, azzal fogom ártalmatlanítani a gazembert. Bár kár lenne a csodatelefonért:) A régi jó pesti kulcscsomós megoldás marad, kár hogy nincs kulcsom, távirányítós önvédelemről meg még nem hallottam. Sebaj, mire ezt végigpörgetem, már oda is érek, egyben, biztonságban.
Kivel találkozok? Nem sokat tudok, csak, hogy korombeli lehet, az emailek alapján nagyon kedves, férje van és gyerekei, együtt jönnek a találkozóra. Odaérek az Apátság elé, síri csend mindenhol, sehol senki, csak egy pár jön egy kisgyerekkel, de simán elmennek mellettem, nézek utánuk, ők is rám, de továbbmennek. Biztos nem úgy nézek ki, mint egy blogger, vagy mi.:) Hamar észreveszik ők is, hogy rajtam kívül mást nem találnak, így visszafordulnak és örömmel konstatáljuk, hogy egymást vártuk… Már csak egy helyet kellene találni, ahol le tudunk ülni. Tihanyban. Februárban. Minden dugig. Képzelhetitek. Kígyózó sorok a pubok előtt.. Fenét. Sehol senki. Minden zárva, egyetlen hely van nyitva, étterem, magyaros ruciban a nénje, naná, hogy nem tiroli hacukában, szegény azt hiszi, vacsizni fogunk, pedig nem. Csak a jó, békebeli kajaszagot szívjuk magunkba, amíg egy-egy bambi mellett dumálunk munkáról, lakáshelyzetről, gyerekekről, Mars-csoki nyerési szériáról és egyebekről. Jó ez na. Nem ismertük egymást, de a nemes cél összehozott minket és ez jó. És még jobb, hogy közben segíthettünk. Mindenki örül. Érdemes volt. Plusz, a süti is ízlett, úgy tudom.
