Én és a parfé

Mivel az elmúlt napokban általam eddig nem érintett világba léptem és hirtelenjében két parfét is sikerült sikerrel elkészítenem, szeretném tisztázni vonzalmamat a parféhoz. 20 évvel ezelőtt, kiskoromban, amikor még csak Apukám tudott nagy ritkán eljutni az NDK-ba és hazafele a „dollárboltból” menő Barbie babákat hozni nekem és szuperjó legókat a bátyámnak, és amikor még nem voltak hipermarketek és így semmilyen reklámújságot nem tömtek a postaládánkba (na nem mintha elértem volna a postaládát és magam ellenőriztem volna a tartalmát, de tuti, hogy nem volt) szóval akkoriban óriási nagy dolognak számított a nagyjából 400 oldalas Quelle magazin és a néhány oldalas, de csupa-csupa szuper játékokkal teli Piatnik prospektus, ami családunk birtokában állt. Ezek annyira fantasztikusak voltak, hogy nagyjából minden hétvégén átnéztem alaposan mindkettőt, és hasonló sűrűséggel jelentettem be türelmes, de tehetetlen szüleimnek hogy márpedig nekem az álomkategóriába sorolható emeletes(!) babaház és a Monopoly, na meg a Miki egeres (vagy Mikiegeres) pólók a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükségesek. Szóval nagyjából ezzel egy időben tett szert Anyukám egy remek, kártyákból álló receptsorozatra. Azt nem tudom megmondani, hogy ki adta ki – a Piatnik névért is körbe kellett telefonálnom a családot, de végül persze nem ők, hanem a velem egy időszakban szocializálódott, akkor még néhány lakóteleppel távolabb lakó okos, ma már Férjem tudta a választ –, de az biztos, hogy az egyik oldalán kép volt, a másik oldalon pedig a recept és rengeteg darabja volt. Ezt a sorozatot hasonlóan gyakran lapozgattam, mint a fentebb említett két katalógust, bár eszem ágában nem volt kuktáskodni, csak úgy nézegettem a képeket, mert jólesett. És itt jutok el a lényeghez, a parféhoz, a kedvencem ugyanis a képen látható szederparfé volt.

Én el nem tudtam képzelni, hogy mi az, nemhogy parfét, de még szedret sem láttam akkoriban, ezért olyan arisztokratikus – na jó, 5-10 évesen valószínűleg nem ezt a szót használtam, hanem mondjuk egyszerűsítve gazdag – dolognak tűnt, hogy csak néztem és ábrándoztam, mi lehet az. A hozzávalók is csak erősítették bennem ezt az érzést. Cherry brandy, te jó ég!! Olyan nagyon különlegesnek tűnt, hogy ez több évre rögzült bennem, soha eszembe sem jutott, hogy egy hozzám hasonló közönséges földi halandó is képes lehet egy parfé elkészítésére. De most megtört a jég és elkészítettem életem első – és korántsem utolsó – parféját. Elsőként azonban A receptet közölném, amelyet ugyan még nem próbáltam, de feltétlenül közkinccsé kell tennem, gyerekkorom emlékére:)