Az élménybeszámoló korábbi részeit itt olvashatjátok.
Na ja, ha nem is egész Amerikát, de New Yorkot megpróbáltuk. Hogy mi mindent ettünk?
Ettünk hamburgert, hamburgert és hamburgert. Szinte minden kisebb étteremben, gyorsétteremben ez az alfa és az omega, minden menün szerepel, legtöbbször a főhelyen, úgyhogy nehéz kikerülni. Jó buci, vastag húspogácsa – ez még eddig ok. Ami más az otthoniakhoz képest az a coleslaw, a káposztasaláta. Ez mindenhol alapfelszereltségnek számított, de úgy, hogy nem rakják ám bele, hanem mellé adják egy kis tálkában és magadnak kenheted rá a húspogácsára. Volt ahol adtak még mellé csemege uborkát vagy más savanyúságot (pickle) – szintén mellé és persze mindenhol jár a hamburgerhez sült krumpli is (fries). Ha kell, ha nem, kapod a hamburger mellé a nagy adag sült krumplit – pedig amúgy elég lenne magában is. Együtt viszont már akkora mennyiség, hogy garantáltan dugig leszel és jó pár órán át nem fogsz megéhezni. Ami még érdekes volt, hogy mindenhol úgy hozták ki a hamburgert, hogy nem volt összerakva. Ott volt az alsó rész, rajta a húspogácsa és mellé volt rakva a teteje, plusz az egyebek, így végül is te fejezted be az összeállítást.
A másik alaptétel a pizza: ha nem olvastam legalább 5 pizzériáról, hogy „itt kapható New York legjobb pizzája”, akkor egyről sem. Mi talán egy helyen ettünk pizzát, az tényleg klassz volt, de úgy voltunk vele, hogy pizzát majd eszünk Olaszországban, itt annyira nem erőltettük. Ugyanígy nem kerestük a lángosost sem, sem pedig a magyar pastry shopot, elvégre nem azért utaztunk New Yorkba, hogy aztán magyar kajákat együnk, ugye?:) Mondjuk 1 év New York után már biztos ráfanyalodnék, de ez a veszély egyelőre nem fenyeget.
Ha New York, akkor pastrami – azt mondják az okosok, és tényleg. Rengeteg helyen lehetett pastrami szendvicset is kapni. A leghíresebb elvileg a Katz’s Deliben kapható pastrami, de én még a felkészülés alatt olvastam – talán pont David Lebovitz oldalán, akinél egyébként sok jó New York-i étteremről lehet olvasni – hogy a Katz pastramija már nem annyira szuper, mint régen, a legjobbat a Pastrami Queenben lehet enni. Így amikor a Top of the Rockról lejöttünk és iszonyú éhesek voltunk, akkor úgy döntöttünk, hogy eldöcögünk ide, kerül, amibe kerül. Így is volt, csak időközben késő este lett, így amikor odaértünk, pont nem volt már pincér, ezért leülni nem lehetett, csak elhozni az ételt, de akkor már minden mindegy volt, elhoztuk és tepertünk haza a csomagunkkal. Kóstolóként azért adtak pár szelet húst ott a helyszínen és hát fantasztikus volt tényleg, ahogy később otthon a szendvics is. Óriási adag, nemcsak enni, legyőzni kell, de legyőztük és hálistennek semmi bajunk nem lett tőle – pedig amúgy hallottunk rémtörténeteket, hogy mennyire ki tud ütni.
Mi volt még? Subway, Starbucks – ezek már itthon is vannak, ezekről sokat nem érdemes beszélni. Bár azért a Starbucks frappuccino caramel ribbon crunch nevű csoda megér egy misét. Én, aki egyáltalán nem kávézok, úgy gondoltam, hogy nekem ide nem kell bemennem, de aztán mikor megkóstoltam a többiekét, akkor újraértelmeztem a kapcsolatomat a Starbuckssal és legközelebb már én is befizettem egy ilyen szuper kis itókára. Konkrétan egy ebédet váltottunk ki vele, akkora adag – és nyilván nem vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag… Színtiszta bűnözés.
Nagy kedvencem a Cinnabon – a szuperguszta fahéjas csigák és egyéb fahéjas nyalánkságok mennyországa. Először tavaly Bécsben láttunk ilyet, ahol látványkonyhában készítették a kis csigákat és ahol gyakorlatilag a nyálunkat csorgattuk, annyira guszta volt. Finom is volt, de nem volt annyira finom, mint itt, New Yorkban. Annyira tökéletesen puha, finom és isteni volt, hogy elmondani nem tudom. Mindezt úgy mondom, hogy az első falattal leégettem a szájpadlásomat, de úgy, ahogy még soha korábban… Minden nap tudnék enni belőle, más kérdés, hogy aztán mehetnék a miss Cinnabon guruló bajnokságra…:) (ez nem saját kép, hanem wikipediás)
Erről jut eszembe, rengeteg helyen volt Dunkin’ Donuts, színesebbnél színesebb – és mesterségesnek tűnő – fánkokkal, isten bizony akartam a végén enni, hogy elmondhassam, hogy kipróbáltam, de akkor meg már nem jött szembe egy üzlet sem, így ez most kimaradt. Ahogy kimaradt az igazi nagy cupcake-ezés is. Nem vonzott egyáltalán, pedig azt is sok helyen árultak. Sőt, még cupcake automatát is láttunk:)
Szintén kimaradt, de csak azért, mert azt már korábban próbáltam, a peanut butter jelly sandwich (ahogy ők mondják PBJ), vagyis a mogyoróvajas-lekváros szendvics. Annyi filmben és sorozatban láttam már, hogy ezt eszik reggelire, hogy egyszer kipróbáltam itthon és bármilyen furán is hangzik, tényleg finom. Azt hiszem, a klasszikus verzióban szőlőjammel készül, én baraclekvárral ettem és tényleg nem rossz.
Ettünk viszont igazi amerikai cheesecake-et és rugelachot, na és természetesen brownie-t is. Na jó, arcoskodok, hogy természetesen brownie-t is, pedig bamba módon eszembe sem jutott az egész út alatt, hogy brownie-t is kellene enni, csak amikor hazafele a reptéren az utolsó dollárkáimból akartam valamit venni, akkor láttam meg egy pultban és vettem meg gyorsan, hogy nehogy brownie nélkül jöjjek már haza. Hát mondanom sem kell, isteni volt. Mondjuk akkora volt, mint itthon egy fél tortám, szóval nagy is volt, vastag is volt és hálistennek finom is volt. Olyat kértem, ami marshmallow-val (pillecukorral) készült, de semmi értelme nem volt, mert az nem adott hozzá pluszt, csak a tetején volt feleslegesen. Maga a brownie egyébként nagyon jó volt, pont tökéletes.
Ahogy a cheesecake és a rugelach is. Mindkettőt az Eileen’s special cheesecakes nevű üzletben vettük, ami egy apró pici cukrászda nagyon finom sütikkel. Azt hiszem, a „best cheesecake in new york city” – rendkívül frappáns keresőszavakra dobta ki ezt a google és az ott olvasottak alapján kerestük meg. Finom volt a klasszikus cheesecake is – bár a szirup, amiben az eper állt, az nem tetszett annyira – de még jobb volt a banános csokis cheesecake, amit biztos, hogy itthon is ki fogok próbálni. A rugelach is klassz volt, és igazi rugelach alakja volt, nem olyan, mint a mieinknek itthon:) Na majd karácsonykor én is úgy csinálom, becsszó.
Aztán ott volt a bagel. Az első egy fokhagymás volt – közepesen jó/közepesen rossz, nézőpont kérdése – nem volt egy nagy élmény. Azért adtam neki még egy esélyt és megérte: a fahéjas bagel tényleg szuper volt. Ezt több helyen is kipróbáltam, és mindenhol jó volt. Ja és mindenhol megkérdezik, hogy vajjal vagy krémsajttal kéred-e. Én úgy gondoltam, hogy ha már Amerikában vagyunk, akkor krémsajttal fogom enni, koleszterin ide vagy oda. Na azt mondjuk nem gondoltam, hogy 5 bagelnyi krémsajtot adnak… Én legalábbis más kenési mennyiségekhez vagyok szokva, de ők ezek szerint úgy gondolják, hogy a két fél bagelt csak és kizárólag 2-3 cm vastagságú krémsajttal lehet összetapasztani… Hát lelkük rajta, én azért óvatos duhaj voltam.
Mi volt még? Jah, hát black and white cookies és chocolate chip cookies. Az útra azért biztonsági tartaléknak még vittem egy kis jó reggelt kekszet de azért a cookie üzletbe már nem azzal mentem. Nem is akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a kekszeket. Akkorák, mint egy kisebb torta. De komolyan. Az, amit mi keksznek ismerünk, az egy miniatür kis semmiség ahhoz képest, amit ők cookie-ként árulnak. Óriási nagyok a kekszek. Mondjuk 1 db keksz volt 4 dollár és azt két napig ettem, szóval más a funkciója is, mint itthon. Legalábbis én nehezen tudom elképzelni, hogy ebből ugyanúgy elropogtass 4-5 db-ot, mint egy normál magyar méretű kekszből – bár én a bagelbe sem kenek 3 cm krémsajtot, az is igaz:)
Megkóstoltuk Nathan’s hot dogját is, erről már írtam korábban. Nem volt rossz, de átütő élmény sem. A cronut kimaradt, volt viszont cserébe meglepetés knish, ami remek volt, cheesecake réteslapba tekerve, no és laboratóriumi fagyi, ami szintén jó volt, de nem annyira, mint amennyire drága.
Általában egyébként szerintem nem drágábbak ezek az ételek, mint itthon. Pontosan persze nem tudom megmondani, mert itthon nem szoktam 8 napig Budapesten járkálni és mindenhol csak azt enni, amit éppen megkívánok. Ha így lenne, szerintem nagyjából ugyanennyit költenék.
Állítólag vannak itt Michelin csillagos éttermek, ahol viszonylag olcsón ki lehet próbálni a Michelin-élményt, de végül ezt kihagytuk, ahogy kihagytuk a Baked cukrászdát is, pedig oda jó lett volna elmenni.
Inni nem ittunk semmi spécit, Doctor Peppert is csak a legvégén:)