Csak a Slow Puffin? A végére megérted, becsszó! A boomer-blog jobban hangzik, de nem mertem beleírni a címbe, mert annál azért egy kicsit fiatalabb vagyok. Pedig szépen alliterál és csak részben túlzás, mindjárt mondom is, hogy miért, de előbb egy kis vallomás, ami talán válasz is lesz az elmúlt évek során kapott érdeklődő üzenetekre, hogy hol vagyok, miért nem blogolok, mikor jövök vissza. (Kicsit hosszú lesz, de ahogy a doksi adatlapját elnézem, 1,5 éve kezdtem írni ezt a szöveget, úgyhogy eléggé meg van érlelve:D)
Szóval, az a helyzet, hogy hiányozni kezdett a blog, és az azzal járó tevékenységek, a kreativitás, fotózás, szövegírás, a cyber-lötyögés a Puffin-közösséggel, minden. Mondom ezt úgy, hogy amikor szép lassan elengedtem és már nem frissítettem a blogot új receptekkel, annak az volt az egyik oka, hogy eléggé belefáradtam. Olyan régóta blogolok, hogy azóta nemhogy új szavak is keletkeztek, de el is terjedtek már, mint amilyen például a burnout. És tényleg, ez történt velem is, kiégtem, hosszú volt, elengedtem. A végén már nagyon nem éreztem a fotózást sem, néha konkrétan kínlódás volt, nem esett jól.
Jó, hát aztán bejött a képbe az életünk komplett újraindítása, előkészítéssel, új országba költözéssel, belerázódással együtt, szóval nem mondom, hogy unatkoztam, szó sincs róla, meg hát csinálok mást természetesen, de mostanában kezdtem azt érezni, hogy csak hiányzik ez a dolog. Pedig a több köbméternyi csetreszt, fotózási kelléket, ilyen-olyan tányért 2 éve elcsomagoltuk, és azóta sem bontottuk ki, minden úgy van, ahogy költözéskor elhoztuk….
Ha már őszinteséget ígértem, akkor az is hozzátartozik a történethez, hogy nyilván már anyagilag sem érte meg a blogolás. Volt egy szép íve a Puffin-pályafutásomnak az ősbloggerek aranykorában, én ugyanis még azon szerencsések közé tartoztam, akit „felfedeztek”, és különféle magazinoknak és cégeknek tudtam dolgozni csak azért, mert a blogon látottak tetszettek a megbízóknak. A hagyományos – reels-generáció előtti – gasztrobloggerek azonban, ki előbb, ki később, de lassacskán szinte mindannyian abbahagyták / abbahagytuk. Néhányan vannak a régiek közül, akik tv-znek vagy printben / online még jelen vannak, az eredeti blogjaikat viszont már ők sem nagyon csinálják, sőt, majdhogynem senki.

Az elején még mindannyian hobbiként kezdtük, engem is a színtiszta lelkesedés vitt előre, meg sem fordult a fejemben, hogy ebből egyszer megélhetést biztosító munka lesz. Aztán mégis lett. Mi az, hogy?! (Beletelt pár évbe, mire az első olyan gasztrobloggerek megjelentek, akik már kimondottan üzleti célból kezdtek blogolni, de az már egy másik kategória.)
A csúcsidőkben volt olyan, hogy heti 15-20 receptet gyártottam, ide írtam, oda fotóztam, és még mellette kitudja mi mindent csináltam – szóval voltak mozgalmas évek, és akkor a könyvírásról még nem is beszéltem. De aztán lassan be kellett látni, hogy már más világ van. Ne feledjétek, 2007 tavaszán indult a blog, amikor a magyar online világban még csak a blogok léteztek, social media felületek egyáltalán nem voltak. Feltöltöttük a blogra a receptet és a képet, és kész, ezzel megtettük, amit lehetett. Bizony, facebook sem, youtube sem volt, instagram, tiktok, threads sehol. Teljesen más volt az egész, igazából most, hogy így visszagondolok, az is csoda, hogy olyan sokáig húztam:D:D
Én TV-zni soha nem akartam, hiába hívtak, soha nem mentem, ez az irány nem érdekelt. Balatonfüreden éltünk, kisbabánk volt, nem akartam én Budapesten forgatásokra járni, ezért soha nem hozott lázba semmilyen TV-s lehetőség. Őszintén szólva szerepelni sem akartam, nekem tökéletesen elég volt az, amennyit a facebook virágzásával megmutattam magamból, az életünkből, stb.
Ehhez is jár a kontextus, amit sokan talán nem is tudnak: a kezdet kezdetén senki nem a saját nevén írta a blogját, nem volt a bloggerek arcáról fotó, csak nagy ritkán. Én is így csöppentem bele, és nem is bántam, hogy így működött. Aki annyira szimpi volt, hogy a blogposztjai miatt személyesen is szívesen megismertem volna, azzal összehoztuk a találkozókat, de az alapfelállás az volt, hogy mindenki fedőnév alatt blogolt. Aztán ez is megváltozott, szép lassan arcok és konkrét nevek társultak a blogokhoz. Ez még megugorható volt, nem zavart egyáltalán. Az viszont, amerre az elmúlt 5-8 évben megy az online-világ, az már nekem sok volt.
Bőven elég volt, hogy névvel, arccal csináltam egy idő után a blogot, de nem akartam soha vlogolni, minden egyes mozdulatunkról beszámolni, szerepelni, stb, stb. Jött aztán a felülről rögzített, gyorsított receptvideós bumm, és arra a vonatra pár hónap erejéig még mi is felszálltunk, de – akkori koordinátákkal – az már akkora teher volt, hogy egyáltalán nem érte meg nekünk. Sem technikailag, sem szakmailag, sem anyagilag. Pláne idegileg:D

Na jó, de akkor mit szerettem a blogolásban? Hát megmondom, hogy mit: szorgos kis hangyaként imádtam otthonról projekteken dolgozni. Jött a feladat, 10 recept csokival, 5 recept aszalt szilvával, 15 kókusztejjel, 30 recept karácsonyra, stb, stb. Ez klassz volt. Megcsináltam, leadtam, jöhetett a következő. Receptgyártó kisiparos? Jelen.
Ugyanez az NLC-s korszakban a cikkekkel, szerkesztői munkákkal, honlapfejlesztési, „tanácsadói” tevékenységekkel. Na és persze ott volt a facebook és a 30.000 fős közösség. Azt mindennél jobban szerettem mindig. Mindezekből szépen kikerekedett egy teljes embert, sőt néha másfél embert igénylő munka, és jó is volt, csináltam szép sorban egyik feladatot a másik után.
Csakhogy egyre erősebb lett az igény az Insta és egyéb csatornákon való jelenlétre, videós tartalmakra, ami azt is jelentette, hogy a kezdeti „recept+kép-a blogra és kész” után már a facebookra és (minimum az instára) is „illett” tartalmat készíteni, ha releváns akartál maradni – és a megbízók, szerkesztőségek igényeinek is megfelelni.
Nekem legalábbis, mert én soha nem posztoltam ugyanazt a szöveget két helyre. Minden egyes helyre más és más szövegeket írtam, és tudom, hogy a „keménymag” mindig is értékelte, sőt, kifejezetten ezért szerettétek / szerették sokan a Puffin-blogot, de be kellett látni, hogy az egyediség, a szórakoztatóbb, nyomokban humoros bejegyzések ebben az új korszakban már nem hoztak nagy számokat. Az meg, hogy minden egyes bejegyzésem ilyen legyen, hogy „Ebben a hidegben jól fog esni egy forró kakaó és ez a finom keksz”, majd hátradőlve ugyanezt a szöveget rakjam ki mindenhova – hát, ez nem az én stílusom.
Nem savanyú a szőlő, ne értsetek félre, alapvetően nem a látogatottságért, like-okért csináltam soha, de egy idő után kiábrándító volt látni, hogy hiába mondtátok/mondták sokan, hogy „milyen szórakoztató, milyen jó, hogy nem uncsi”, valahol mégiscsak számít a feedback, és igenis el kellett fogadni, hogy – tisztelet a kivételnek – az „uncsi” hozná a látogatottsági számokat, a számok hozzák a megbízásokat, a megbízások hozzák a bevételt. Márpedig nekem akkoriban ez volt a főállásom, szóval számított, hogy mi-hogy megy.
A magánéletünket meg nem akartam beáldozni ennek. Olyan áron nem akartam több kattintást, hogy állandóan a kisfiammal vagy a házunk összes részletével és minden percünk bemutatásával hozzam közelebb magunkhoz a közönséget. (Nem célozgatok senkire, általánosságban beszélek az influenszer-világról. És igen, tudom, hogy ma már vannak olyan ügyes gasztrós tartalomgyártók, akik zömében a valós gasztrotartalomnak köszönhetik a sikerüket, és ez így is van jól. Én épp arról az átmeneti időszakról beszélek, amikor még nem így volt:)
Akkor viszont már 40 körül jártam, nem fért bele, hogy hosszú évek után visszatérjek oda, hogy megint csak kedvtelésből csináljam, mint a legeslegelején. Márpedig a piac átalakult, elmúltak a régi szponzorációk, hirdetések, klasszikus munkák, új szelek fújtak. Mindez egybeesett a kiégési tünetekkel, így szép lassan elengedtem a blogot, csak a facebook maradt, mert azt még továbbra is nagyon-nagyon szerettem. (A kép alatt még folytatódik, sőt, ott jön a lényeg!)
(Ez egyébként pont az az átmeneti időszak volt, amikor még blogok is voltak, de a social median is jelen kellett lenni a siker érdekében. Ma már az újak nem hoznak létre blogot, honlapot, az influenszerek már csak a social media felületeken csinálnak tartalmat.)

Most viszont újra itt vagyok, a kreatív énem túlpihente magát, és már nagyon várja az alkotást. Ezer éve nem fotóztam „rendesen” ételt, várom az egész folyamatot, a food styling-tól a receptíráson át a posztolgatásig. Semmit sem erőltetve, színtiszta lelkesedésből. Aztán majd meglátjuk, hogy forrja ki magát.
Nagyon-nagyon szeretnék közösségben gondolkodni, és látni, mire lehet jutni 18 évvel az indulás után. Valahol félúton kellene megtalálni a Puffin-boldogságot: a hobbi és a komplett teljes munkaidős állás között. Adok most magamnak pár hónapot, hogy tudom-e csinálni, érdemes-e, és ha sikerül csak egy kicsit is rentábilisra hozni, akkor mindenki boldog lesz:D Annál többet szeretnék foglalkozni vele, mint hogy csak hébe-hóba egy-egy posztot kiteszek. Az a bő tíz év fulltime-puffin-tempó azért nem halt ki belőlem, ugyanúgy tele vagyok ötletekkel, inspirációval, amit remélem, lesz is energiám megvalósítani. A szokásos blogos dolgok mellett lesznek majd letölthető tartalmak, talán crowdfunding megoldás is, szóval remélem, hogy sikerül megtalálni az egyensúlyt nekem is, Nektek is.
Old-school maradok, nem lesznek videók, reels-ek, semmi faxni, csak a régimódi formula: receptek képekkel, facebook és esetleg instagram posztok és slussz-passz. Remélem, velem fogtok tartani. Olyan ez, mint a szipiszupi okostelefonokról visszaállni a régi jó nyomógombosra. Autóról bringára. Kizárólag digitális tartalomfogyasztásról visszatérni a könyvekhez. Sok száz óra gépezés után a kézzel írt naplókhoz. Slow living? Mindfulness? Normális élet? Nevezzük akárhogy, itt ezt fogjátok kapni, nagyon bízom Bennetek, hogy nyitottak vagytok erre. Hinni akarok abban, hogy a minőségi tartalom és a minőségi közösség elnyeri méltó jutalmát, így kell, hogy legyen.
Mondhatja valaki, hogy ok, de ha nem tartok lépést a korral, akkor mit várok. De hiszen ez a lelassulós-digitalizációt-csökkentő életmód trendibb, mint valaha! Én ebben élem meg a haladást a korral:D Elvégre ezek menő dolgok most, nem? Na, ugye. Akkor mutassuk meg együtt, hogy lehet ezzel a régimódi gasztroblog-tartalommal is mikrosikereket elérni. Vagy akár nagyokat is, részemről az sem gond:)
Most pedig irány vissza a Facebookra, és küldj egy pacsit vagy két jó szót, hogy mit szólsz ehhez a tervhez: velem tartasz?

